Életünk egy része legendákra épül. Pontosabban – legendákból. Kortárs és hagyományos legendákból. Kitalált történetekből, melyekben eredendően ott bujkál a szakralitás. Az igény, hogy (ős)régi témát kortárs jelentőségűvé avassunk. 
Amióta csak gondolatokat fogalmazunk meg, azokba óhatatlanul érzések, érzelmek keverednek. Viszonyulásunk a tulajdon gondolatainkhoz  – végső soron a bennünket ölelő világhoz, arról alkotott felfogásunkhoz és önmagunkhoz. Az önkifejezés, az önmegvalósítás sajátosan emberi változata ez. A világról, dolgainkról, elképzeléseinkről formált véleményünk, „állásfoglalásunk”. Öröm és bánat, közöny, düh és boldogság. Mint a szivárvány. Próza és vers, muzsika, tánc, rajz, festmény, szobor, film, színdarab, performance. 
Lírai epikus és drámai költészet. Többnyire valamilyen sajátos s a megszólalóra, megszólítóra mindig jellemző elegyben. 

A művészember megszólító. Amilyen Tóth Gyuri. Veszi Rozi néni zománcolt zsírosbödönjét. Addig néz vele farkasszemet, mígnem rábiggyeszt egy avitt napszemüveget. Ha talál hozzá vagy olyan a kedve, kendőt is köt a bödön üstökére. Még az is megtörténhet, hogy éppen csirkehálóból.
Mintha a huszonegyedik századba tévedt falusi nagyanyád bámulna rád. 

Mácsonyaböködőtől a kocsitengely mívesen megkovácsolt merevítőjéig, a viharlámpától a hámfáig minden hajdan volt hétköznapi, kétkezi munkában koptatott tárgyat fölhasznál, amikor az megszólítja. Akár szobrászt a kő, a véső, a fény. Mint forróvérű asszonyt de Lucia tangója.
Dózsa koronáját látja az abroncsban. Üres kendőbe gondol hajlott hátú anyókát sosem volt hantra biggyesztett apró kereszt elé. Szembefordít két kovácsolt kocsiveretet –  kancát csikajával, az orrdörzsölés előtti pillanatban…

Nagyszüleink mindennapjainak tárgyaiból, kézügyességéből, szorgalmából, verejtékéből és örömeiből dolgozik. 
Összeszedi egy elsüllyedt világ zátonyra kényszerített tanúbizonyságait. Tárgyakat, tárgytöredékeket, melyeket ma már legföljebb múzeumi kiállításban láthatsz. De Gyuri nem leltároz. Nem „rendszerez”. Megtisztítja, megbecsüli előtte járt nemzedékek tenyeret feltörő, derekat hajlító emlékezetét s felmutatja a mának. Úgy biggyeszti a zsírosbödönre a napszemüveget, ahogy talán – titokban, hogy a pap észre ne vegye –  Rozi néni biggyeszthette rá az unokái által a kredencen felejtett első napszemüveget egy önfeledt pajkos pillanatában. Hogy azután villámgyorsan lekapja a bödönről és még bele is piruljon a gondolatba…

Az a világ, amelyről a Tóth Gyuri munkái ma neked üzenhetnek, egészen más értékrendek szerint működött ugyanis. Alapja, szervező ereje, bilincse és olykor öröme volt e világnak – a közösség. Ahová mindenki tartozott. Akár tetszett ez neki, akár nem. Mert a közösség nélkül semmire sem ment az életben. A világ,  amelyben napfelkeltétől napszültéig munka határozott meg munkát. Embert. Értéket. 

Nos, ezzel szólít meg a „tóthgyuri”. Amivel kísérletezik az bizony lírai, epikus, drámai és tárgyköltészet egyszerre. 
Akár az életünk…